Keresés ebben a blogban

2012. április 9., hétfő

Hermann Hesse: A gyóntatóatya - a meghallgatás művészete

A novella az Üveggyöngyjáték című kötet része, a három életpálya középső darabja. Újra elolvasva is csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hálás vagyok annak az egyetemi tanáromnak, aki felhívta rá a figyelmem. Ő olvastatta velünk Bubert és Csíkszentmihályit is. 
A történetben Josefus Famulus remetével ismerkedhetünk meg, aki Gaza mellett él a pusztában, s akit különleges képességgel áldott meg a sors. Meg tud hallgatni másokat ítélkezés nélkül. Így hát mennek hozzá, sokan, éveken, évtizedeken keresztül, mígnem egy nap arra eszmél, hogy végképp belefásult mások hallgatásába és megszökik az életéből. Egy másik gyóntatóhoz akar elzarándokolni, aki a gyóntatáskor büntet, ítélkezik, feladatokat ró ki és ha kell mennydörög. Azért megy, hogy elmondhassa neki, hogy meggyónhassa, hogy megszökött. Azután a zarándoklat közben találkozik egy öreggel... 
Nem mesélem tovább, majd elmeséli Hesse. Ami nyelvileg szédítő ebben a novellában, az a tagmondatokban való tobzódás. Az első két oldal cirka három bővített mondat. Úgy tűnik ezzel éri el az író, hogy hamar érkezzünk oda, ahová szeretnénk, bele a történet közepibe, hogy gyors egymásutánban megkapjuk a bevezető szálakat, és utána már csak a minta tódulhasson. 
Nagyon szép ez a történet, és megmutatja, hogy Famulus, hogyan válik igazi famulussá, vagyis tanítvánnyá. 
És megmutatja a meghallgatás és meghallgatva levés erejét.

Ezt a novellát adom a mentálhigiéné szakos hallgatóimnak búcsúajándékul. Ennél többet nemigen taníthatok nekik...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése